Ősz volt
Copyright © 2025 Gutassy Béla. Minden jog fenntartva.
A mű bármely részének másolása, terjesztése vagy felhasználása a szerző előzetes írásbeli engedélye nélkül tilos.
Emlékszem október 26-a volt. Csendes, nem túl hideg őszi napnak indult, mintha a világ aznap reggel még egyszer utoljára nyugalmat akart volna kifejezni, mielőtt darabokra hullik.
Emese egy 13 éves diáklány volt, rövid sötétbarna hajába mindig csattog rakott, hogy a rakoncátlan tincsek ne omoljanak az arcába. A Malinovszkij úti iskolába járt. Szófogadó, megbízható kislány volt. Gyakran megdicsérték őt: hol egy szép olvasásért, hol egy gondosan megírt dolgozatért, vagy csak azért, mert segített az osztály legújabb diákjának beilleszkedni. Nem volt unalmas, sőt inkább bohókás volt, a maga finom módján. Ha csöndben kellett lenni, egy-egy grimaszával képes volt elfojtott nevetést kiváltani, de sosem lépte át a határokat. Tudta, meddig lehet viccelni. A tanító néni gyakran azt mondta: „Emese olyan, mint egy napsugár, ami éppen csak megérinti az arcod – nem vakít, csak simogat.”
A Misley család szegényen, de becsülettel élt. Az anyukája varrónő volt, gyakran éjszakákba nyúlóan dolgozott, és bár keveset pihent, mindig volt egy jó szava a lányához. Büszke volt rá. Nem is kellett mondania – elég volt az a pillantás, amikor Emese hazaadta a füzeteit, tele piros pontokkal és jó jegyekkel.
Előző nap este, anyukája megkérte, hogy iskola után szaladjon el tejért a Búzatéri tejcsarnokba, mert elfelejtett venni. Emese nagyon örült a kérésnek:
– Nem baj, majd én elhozom. Úgyis jól fog esni hazafelé egy ki séta a városban, gyorsan megjárom.
Az anyukája engedte. Miért ne engedte volna? A tejért elmenni nem veszélyes dolog. Legalábbis akkor még nem volt az. Akkor még azt hittük, a gyerekek biztonságban vannak a parkokban, az utcákon, a piacon, az iskolák közelében.
A reggeli köd már felszállt, az utcák kövén visszatükröződött a fáradt őszi napfény.
Emese fel vette a kabátját, a sötétkék posztókabátot, amit az anyja alakított át egy nagyobb testvére után. Szűk volt már a válla, de a gallérján még ott volt a kis hímzés: egy apró virág, amit ő választott, mert „nem túl feltűnő, de azért szép”. A kis piros tejeskannát a kezébe vette, táskáját a vállára dobta és már indult is.
A Széchenyi utca felől már reggel nyolc előtt, mozgolódott a város. Előző nap Pestre igyekezett pár fiatal, akiket a korábbi napok tüntetései és zavargásai miatt elfogtak az ávósok, és bebörtönöztek. Ez a hír elterjedt a városban, és a tüntetők a városi rendőrkapitányság elé vonultak, hogy kiszabadítsák a foglyokat. Egy spontán szerveződött tüntetéssel kezdődött az egész. Az Állami Áruház előtt gyülekeztek először csak néhányan, aztán tucatjával érkeztek a férfiak, asszonyok, egyetemisták, munkások. Nem voltak transzparensek, nem voltak dobok vagy vezényszavak – csak a feszültség, ami napok óta ott vibrált a város falaiban, és most ki akart törni.
„Elég volt!” – ezt mondták egymásnak félhangon, ahogy lassan elindultak a Széchenyi utcán végig, lefelé, a városházához. A tömeg egyre nőtt, ahogy csatlakoztak hozzájuk az üzletek elől kilépők, a kapukból kikandikáló szomszédok, a kíváncsi fiatalok. Valaki egy rádióból hangosította ki a legfrissebb híreket. Valaki más csak állt, sapkáját gyűrögetve, és a földet nézte.
Emese megvonta vállát és igyekezett az iskolába, nem akart elkésni. A délelőtt vidáman telt. Magyarból felelt, egy verset mondott és a tanító néni meg is dicsérte. Gyorsan telt a nap, a szünetekben játszottak és nagyokat nevettek. Aztán az utolsó óra végére értek.
Nem sietett, gyalog indult a piac irányába, feltűnően sok ember volt az utcákon. Emese mit sem törődve a tömeggel ment a piac felé. A járda nedves volt. A cipője enyhén csoszogott, ahogy belelépett egy tócsa szélébe, de nem bánta. A kannát erősen markolta, az anyja mindig mondta, hogy vigyázzon rá, mert nem lehet csak úgy másikat szerezni.
A sarkon túl, ahol a Széchenyi utcáról befordult a Búzatérre, már érezni lehetett a csarnok szagát. A levegőben már keveredtek a szokásos illatok: frissen sült kenyér a péktől, kávé egy nyitva felejtett ablakból, és az a sajátos csarnokszag, ami egyszerre volt kissé dohos és mégis otthonos. A káposzta, fűszerek és nyers hús szaga, amik keveredtek a régi falak között. Ő megszokta és szerette – ismerős illatok voltak ezek. Már nagyon jól ismerte az utat. Nem kellett gondolkodnia, merre menjen. Az anyja gyakran küldte a csarnokba. A kofák tudták, ki ő, gyakran meg is mosolyogták:
– Tejért jöttél, Emese? Hát hogyne, olyan kis megbízható vagy!
A kabátja zsebében egy apró, összegyűrt cetli volt, amin csak ennyi állt: „egy kanna tej.” A betűket ő maga írta, vastag grafitceruzával. Nem azért, mert elfelejtené, csak szeretett listát készíteni a teendőkről.
– Hoztam kannát, ezt kérném tele – nyújtotta oda vidáman. Marcsi néni megtöltötte és Emese már indult is. Arra gondolt, hogy sietni kellene, mert a tömeg egyre csak nőtt.
A túloldalon rendvédelmisek álltak, néhányan géppisztolyt szorítottak a vállukhoz. Nem néztek senkire, csak egyenesen előre. Szemük nem pislogott.
Emese lelassított. Észrevette, hogy valami nem stimmel. A kis piros kanna megbillent a kezében, ahogy megállt. Az állami áruház felől a hatalmas tömeg közeledett, valamit skandálva, néhányuk kezében lyukas közepű zászló.
Emese nem tudta, mit jelent ez pontosan. Nem is gondolta volna, hogy alig fél órával később a tér, ahol gyerekek és asszonyok járnak–kelnek, hangos lesz a lövésektől.
A tömeg már szemben állt a fegyveresekkel, egyre nagyobb volt a hangzavar. Aztán valahonnan a háttérből túlharsogva a lármát, harsány kiáltás hallatszott.
– Sortűz, tűz!
Ebben a pillanatban egy fülsiketítő robbanás csattant, mintha valaki egy vastag deszkát vágott volna földhöz. A puskák egyszerre dördültek. Emese megtorpant.
A világ egy pillanatra megremegett. A galambok felröppentek a csarnok tetejéről, a kofák sikoltása bent rekedt a torkukban, és még az árnyék is hátrált egy lépést.
Emese még ott állt, a sarok közelében. A tejes kanna kiesett a kezéből a macskakőre, éles puffanása úgy hasított a fülbe, mint a golyók visszhangja és a tej szét fröccsent a kövezeten. Úgy folyt szét, mint a reggeli fény, fehéren, ártatlanul, hangtalanul.
Emese nem érzett semmit.
A puskagolyók a szívén és a fején találták el. Egyik sem hagyott időt gondolatra. Nem volt félelem, nem volt fájdalom, nem volt búcsú. Csak egy pillanat, amikor még ott állt, a következő percben pedig már nem.
Egy asszony, aki a csarnok oszlopa mögül lesett ki, látta, ahogy Emese kabátja lassan megbillen, és a kislány hangtalanul a földre csuklik. Nem volt kiáltás, nem volt menekülés. Csak összeesett – mintha elfáradt volna.
A kabátja alá szorult a keze. A hajából a csatt kipattan, a kis tincsek arcába omlottak. A tej fehér tócsája lassan összekeveredett a kőréseken átcsorduló vérrel.
És a világ – egy pillanatig – nem mozdult.
Ma már csak csendes zsongás van a Búzatéren. A csarnok új tetőt kapott, a kőpadlókat régen lecserélték, de nekem még mindig ugyanaz a hideg fut végig a hátamon, ha belépek. A standok ma is ott állnak, friss kenyér, sajt, zöldségek – mint akkor. Csak Emese nincs. Ő azóta sincs.
Pontosan emlékszem arra a napra. A kopott kabátjára. A mozdulatra, ahogy igazította a haját, a papírfecnire a zsebében: „egy kanna tej.”
Emlékszem az utolsó mosolyára.
Senki nem mondta ki igazán, mi történt. A tanítónőnk sírt, de csak annyit mondott: „Emese nem jön többé.” Nem mertük kérdezni, hogyan? Nem mertük kérdezni, miért?
Évekig hallgattunk. Aztán jöttek a történelemkönyvek, a megemlékezések, a koszorúk. De Emese nevét sokáig nem említette senki. Talán mert gyerek volt. Talán mert egyszerű volt. Mert tejért indult, nem forradalomért.
Megint ősz van, mint akkor volt.
A levelek most is úgy hullanak, mint akkor: lassan, komótosan, mintha nem lenne sietős földet érni. A fák árnyéka hosszabb, mint nyáron, és a reggeli köd újra elrejti a csarnok körvonalait. Minden olyan, mintha csak egy régi film peregne újra. De hiába minden hasonlóság, valami mégis örökre hiányzik belőle.
Évről évre eljövök. Nem tudok másképp emlékezni, csak így a kőre nézve, ahol egyszer tej ömlött szét, és egy élet csendesedett el. Ma már csak néhányan tudják, ki volt ő. A legtöbben átsétálnak a téren, megállás nélkül, a bevásárlószatyorral a kezükben, ahogy ő is tette volna, ha engedik megöregedni.
Sosem lett tizennégy. Nem szerelmesedett bele senkibe a gimnáziumban, nem lett tanítónő, anya vagy nagymama, nem hordott szemüveget a sok olvasás miatt. Minden, ami lehetett volna, ott maradt abban a kannában az utca kövén, abban a lépésben, abban a golyóban, ami nem válogatott.
A Munkácsy utcában, az egyik ház oldalán emléktábla hirdeti: „Misley Emese, élt 13 évet. Az 1956. október 26–i sortűz legfiatalabb áldozatának emlékére.”
Ha valaki erre jár, és megáll a táblánál, olvassa el a nevét. És mondja ki halkan.
Emese.