Gutassy Béla

Egy vér, egy hang, egy gondolat

Copyright © 2025 Gutassy Béla. Minden jog fenntartva.
A mű bármely részének másolása, terjesztése vagy felhasználása a szerző előzetes írásbeli engedélye nélkül tilos.

---

Evelin Calder mindig szeretett a régiségekkel, misztikus tárgyakkal foglalkozni. Kislányként a padlás poros ládáiban kutatott kincsek után. Nem bánta, ha aranyló gyűrűs tincseit befonta a pókháló, mert ez hozzátartozott a kalandhoz és a rejtélyek felkutatásához. Hatalmas türkizkék szeme ragyogott az elemlámpa fényében, ahogy esténként a régi könyveket bújta a takarója alatt. Olyanokat, amikből furcsa jelek, és még furcsább mítoszok néztek vissza rá. Nem ijesztették meg. Inkább vonzották. Evelin számára minden tárgy titkos történetekről, legendákról mesélt, csak figyelni kellett. Talán a szüleitől örökölhette ezt az ismeretlen utáni vágyat, és lelkesedést a misztikus dolgok iránt.

Még kislány volt, mikor édesanyját elvesztette egy tragikus autóbalesetben. Az apjáról semmit nem tudott, soha nem is látta. Emma Calder és Ron Calder lettek a nevelőszülei, mindig sajátjukként tekintetek Evelinre. Mindent megtettek a lányért, becsülettel felnevelték, de mire tizennyolc éves lett, ők is elmentek. 

 Innentől kezdve saját lábára  kellett állnia, és a maga útját járta. Meg kellett küzdenie a mindennapok kihívásaival. Ebben sokszor gyerekkori barátai segítettek neki, Rose és Robert. Együtt koptatták a padot a középiskolában. Rose olyan volt, mint a testvére. Vörös frufruja a szemébe lógott és örökké nevetett. Megértette Evelin szenvedélyét és halálra rémült, mikor sötét, misztikus történeteket mesélt neki. Elhitte barátnője minden szavát. Robert ennél sokkal racionálisabb volt. Kordában tartotta a lányokat. Kiegészítették egymást és elválaszthatatlan jó barátok lettek.

Azért sok jó dolog is történt Evelinnel. Egy szép napsütéses nyár végi napon, levele érkezett a King’s College Tanszékéről. Madarat lehetett fogatni vele, amikor kiderült, hogy felvették a „Klasszikus művészet és régészet” szakra. Imádott bejárni az előadásokra. A tanárai mindig elégedettek voltak, szerettek vele konzultálni és külön feladatokat adtak számára. Amíg mások csak a cserepeket, és sírokat látták, addig ő a rejtélyes talányokat is észrevette. Azokat, amiket nem írnak le a hivatalos jegyzetekben. Nemcsak a repedezett peremű amforák vagy a poros táblák súgtak múltbéli titkokat, hanem egy rozsdás kulcs, egy régi medál, sőt, néha még egy kopott könyv is.  Mindennek lelke volt, és története. Otthonában könyvek tornyosultak az éjjeliszekrényén, az asztalán, még a fürdőkád mellett is. Titkos társaságokról, elveszett ereklyékről, démonokról, rítusokról.

Nagy csalódás volt számára mikor az egyetem után rájött, hogy a régészet, szponzorok híján csak egy szép „hobbi”. Ahhoz, hogy a rezsit is ki tudja fizetni, kénytelen volt jövedelmezőbb munkát választani. Napokon keresztül bújta az újságokat, hirdetéseket, de nem sok sikerrel. 

Még csak reggel volt, de már szikrázóan sütött a nyári nap. Evelin a lakása erkélyén ült. Kortyolt egyet a kávéjából, majd épp beleharapott a csokis croissant-ba, mikor megakadt a szeme az egyik bekezdésen. Egy magángyűjteményeket kezelő londoni galéria keresett szakképzett  munkatársat. Ezt az állást neki találták ki. 

Két nap múlva már ügyfélkezelési asszisztensként lépett be az új munkahelyére. A hétköznapjai dokumentációkról, restaurálásról és ügyfél egyeztetésekről szóltak. Jó fizetés, tiszta iroda, rendezett élet. A galéria a város felett, egy régi viktoriánus épület második emeletén volt. Kovácsoltvas erkélye a Temzére nézett. Belül modern és időtlen. Mikor egy ügyfél belépett a vastag üvegajtón az Echoes & Shadows galériába, páratlan elegancia bűvölte el. Márványpadló, árnyékot vető vitrinek, matt fekete falak, melyeken finom világítás emelte ki a múlt titkait őrző tárgyakat.

Evelin már két hónapja dolgozott itt. Túl sok izgalom nem történt, a napok egyformán, szürke egyhangúságban teltek. Ismerte minden tárgy eredetét, származását. Az azért felvillanyozta, ha egy-egy ügyfél újabb tárgyat hozott be.

Egyik nap az asztalánál ült, és teljesen belemerült a munkájába. Épp egy 17. századi amulettet katalogizált. Apró, csontból faragott bagoly, hátulján ismeretlen szimbólumokkal. Egyszerre olyan érzése támadt, hogy valaki figyeli. Felkapta a fejét, és zavartan nézett hátra.

– Gyönyörű darab – szólalt meg mély, selymes hangon a férfi.

A galéria tulajdonosa volt, Dorian Sárosy. Mindig így jelent meg. Hangtalanul, hirtelen, mintha az árnyékból lépett volna elő. Fekete zakót viselt, hozzá illő fehér inggel és sötétkék nyakkendővel. A megjelenése hibátlan volt. Hátrafésült sötét haja halántékánál enyhén őszült, tekintete hideg volt és ragyogó, mintha örökké mérlegelne valamit. Dorian különös ember volt. Sármos férfi, akinek már a jelenléte is lenyűgözőnek tűnt. Evelin mindig érzett benne valami megmagyarázhatatlant. Aznap délután ő fogadta a látogatókat. A ritka alkalmak egyike volt, hiszen mindig ügyelt rá, hogy sose maradjon egyedül az érdeklődőkkel. A recepciós szabadságon volt, az asszisztens pedig betegszabadságon.

A bejárati ajtó csendesen kinyílt és egy ismeretlen férfi lépett be. Zavartan nézett körül, a mozdulatai idegesek voltak, mint aki nem biztos benne, hogy jó helyen jár. Ingje gyűrött volt, az arca kipirult, mintha futott volna.

– Elnézést… – szólalt meg rekedten. – Victor Melling vagyok, a tulajdonost keresem. Fontos ügyben jöttem.

Dorian már oda is ért a férfi mellé és udvarias mozdulattal intette befelé.

– Fáradjon beljebb uram, hallgatom.

A látogató meglepetten nézett rá, mintha felismerte volna. Még tétovázott egy pillanatig, majd elővett valamit a kabátja belső zsebéből. Egy érmét.

Evelin szinte azonnal megérezte, hogy ez nem egy szokványos tárgy. Az érme felülete furcsa ördögi szimbólumokkal és ősi nyelven írt feliratokkal volt tele. A közepén egy démoni arc. A mintázat mintha mozgott volna a fényben, de lehet, hogy csak a galéria halvány világítása űzött vele tréfát. Amint a férfi letette az üveg felületre, az megcsillant a vitrin fehér fényében. Evelint elkápráztatta a tárgy. Valami mélyről jövő, borzongás futott végig a gerincén. Dorian keze nem mozdult, nem nyúlt a tárgyért, csak nézte mozdulatlanul, hosszú másodpercekig.

– Tudja, mi ez? – kérdezte Victor halkan. 

A hangja remegett, mintha már megbánta volna, hogy eljött. Dorian nem válaszolt azonnal, csak elmosolyodott. A gesztus nem a vendégnek szólt, inkább önmagának. Mint aki viszontlát egy régi ismerőst. Vagy egy adósságot, amit be kell hajtania.

– Hogy került magához ez a különleges érme? – kérdezte halkan, de közben olyan arcot vágott, mint aki már úgyis tudja a választ.

Melling ajka megremegett.

– A… barátom bízta rám pár nappal ezelőtt – felelte. – Azt mondta, nem tarthatja meg, mert csak bajt hoz rá. Ez nem egy egyszerű érme, beteljesíti a tulajdonosa sorsát.

Evelin karja libabőrös lett, mintha a levegő hőmérséklete hirtelen néhány fokot zuhant volna.

– És most hol van a barátja?

Dorian hangja nyugodt volt, már-már érdeklődő, mint egy professzoré, aki egy érdekes lelet történetét hallgatja.

A férfi nyelt egyet, aztán rekedten folytatta.

– Tegnap reggel holtan találták a lakásában. A rendőrség szerint valamilyen rituális gyilkosság – Melling hangja most már alig volt több suttogásnál. – Attól félek, ha megtartom, akkor talán én leszek a következő.

Csend lett, minden mozdulatlanná vált. A galéria hangszigetelt falai tompán nyelték el a város zúgását. Dorian a férfit nézett még egy darabig, aztán elmosolyodott. Végre kinyújtotta a kezét, és finoman felvette az érmét a vitrin hideg üveg felületéről.

– Érdekes – mondta. – Már régen láttam ezt a különleges darabot.

Evelin összerezzent.

– Maga… már látott ilyet?

A látogató zihálva kapkodta a levegőt, szemmel láthatóan, már nagyon szeretett volna túl lenni az egészen. 

Dorian az ujjai között lassan forgatta a fémdarabot, mintha minden egyes fordulattal egy réteget hántana le a saját emlékeiről.

– És mit szeretne tenni vele? – kérdezte, a hangja pedig élesen hasított a csendbe.

A férfi lehorgasztott fejjel a földet nézte megtörten.

– Csak… csak meg akarok szabadulni tőle – suttogta, szinte könyörögve. – Ne is tudjak róla többet, mintha sosem létezett volna. Azt hiszem önnél sokkal jobb helye lesz.

Dorian bólintott, lassan, méltóságteljesen, ahogy egy bíró bólintana egy végső ítélet után.

– Rendben. Vigyázni fogok rá. – válaszolta. – Nem kerül illetéktelen kezekbe.

A férfi arcán megkönnyebbülés jelent meg. A fáradtság táskákat rajzolt a szeme alá, és mély barázdákat húzott a homlokára. Biccentett, majd egyetlen szó nélkül meg fordult és kisietett a galériából. Az ajtó hangtalanul zárult mögötte.

Evelin a pultnak támaszkodott. Még mindig a férfi után nézett.

– Azt mondta, rituális gyilkosság? – kérdezte halkan.

– Igen – felelte sejtelmesen Dorian, szinte csak magának –, azt mondta.

Aztán lassan a vitrinek felé indult, kezében az érmével. Megállt a galéria egyik félhomályos sarkában. Ott, ahol ritkán jártak a látogatók. Ahol csak néhány sötét, furcsa tárgy pihent a vastag üveg alatt. Maszkok, rozsdás láncok, kőbe vésett, ismeretlen nyelvű mondatok.

Az egyik vitrin kulcsát elővette a zsebéből. Az üveg nesztelenül kinyílt. Dorian lehajolt, mintha helyet keresne az érmének, majd kisvártatva visszazárta és elfordította a kulcsot. Még néhány pillanatig némán állt előtte. Az arca kifejezéstelen volt. Aztán egy darabig még tett-vett, zörgött valamivel. Végül megfordult és az ajtó felé indult.

– Akadt egy kis dolgom a városban – mondta könnyedén, mintha csak egy banki ügyintézésről lenne szó. – Zárásig valószínűleg már nem jövök vissza.

– Rendben – bólintott a lány. – Lenne még valami más feladatom is?

– Csak a megszokott figyelem – mosolygott rá Dorian. Aztán kilépett az ajtón és eltűnt a lépcsőfordulóban.

Amint az ajtó becsukódott, a galéria ismét csendbe borult. Evelin egyedül maradt. De nem tétlenkedett sokáig. Az érme képe még mindig ott vibrált az elméjében  A kíváncsiság furdalta az oldalát. Nem tudta megmagyarázni, de úgy érezte, látta már valahol. Leült a laptop elé és gyorsan megnyitott egy keresőt.

Először nem kapott semmi értékelhető eredményt. Egy idő után próbált specifikusabban keresni, pontosan leírva az érme felületét. Ekkor valami furcsa történt. A kereső egy pillanatra lefagyott, majd megjelent egy régi kinézetű weboldal linkje, amelyet korábban sosem látott.

„Ordo Obscurus – Reliquiae et Sigilla Obscura”

Latinul volt írva, a jelentése: A Sötétség Rendje – Ereklyék és Sötét Pecsétek.

Evelin tétovázott egy pillanatig, aztán kattintott. Ujjai megdermedtek, ahogy a weblap betöltődött. Az oldal háttérképe fakó pergamen mintázat volt, rajta középkori rajzolatok és szimbólumok. A főoldalon egyetlen figyelmeztetés állt:

„Aki a Tükörérme titkait kutatja, készüljön arra, hogy nem minden válaszra derül fény. Az ár árnyékból fizettetik.”

A lány nem habozott, rákattintott a „Relikviák” menüpontra és kiválasztotta a Tükörérmét. Azonnal felismerte, ugyanolyan volt mint amit a férfi hozott. Görgetni kezdte a listát. Megbabonázva olvasta a sorokat.

Egy rituális pecsét a 13. századból, amelyet az Ordo Tenebris titkos német rend használt arra, hogy kapcsolatba lépjen a „Másik Oldallal”. Egyes feljegyzések szerint az érmét arra használták, hogy tároljanak benne valamit. Egy tudatot. Egy démont. 

Az érme birtokosai gyakran tapasztaltak hangokat, látomásokat.

A hosszan tartó kapcsolat az érmével lassú, fokozatos átalakuláshoz vezet.

A birtokosok többsége tragikus vagy tisztázatlan körülmények között vesztették életüket.

Evelin hátrébb gördült a székkel. A szíve hevesen vert. A tudományos kíváncsiságát valami egészen más érzés kezdte felváltani, a félelem. Úgy érezte, mint amikor az ember egy veszélyes történetet olvas, amitől libabőrös lesz, mégsem tudja letenni. A Tükörérme nem csak tárgy volt, hanem egy kulcs valamihez, amit Dorian ismert. Talán túl jól. Felállt és odament a vitrinhez, ahová Dorian tette, mielőtt elment. Még egy utolsó pillantást akart vetni az érmére, de az nem volt a helyén.

Ekkor észrevette, hogy már esteledik, sietősen felvette a kabátját és felkapta a kis táskáját. A galéria ajtajára fordította a kulcsot. Leszaladt a lépcsőn és már ki is lépett az utcára. Odakint sötét volt, a levegőben nyári fülledtség ült, de ő mégis reszketett. A laptopon olvasott sorok még mindig ott keringtek a fejében. Nem volt kedve hazamenni. A gondolatai zúgtak, a nyakán bizseregtek az idegek. Gyalog indult el, remélve, hogy a séta segít kitisztítani az elméjét. De ahogy a galériától néhány sarokkal távolabb ért, észrevett valamit.

Az út túloldalán egy férfi fekete zakóban, fejét enyhén lehajtva, sietős léptekkel határozottan, nesztelenül haladt. Egyik kezét a kabátja zsebében tartotta. Nem vette őt észre, túlzottan koncentrált valamire, vagy inkább valakire. Evelin elképedve ismerte fel benne a főnökét. Megtorpant egy kirakat előtt, mintha csak nézelődne. Közben a tekintete követte Dorian minden mozdulatát, aki egy másik férfi nyomában settenkedett. Victor Melling volt, az arcán félelem ült, ahogy sietős léptekkel haladt, idegesen hátra-hátra tekintve. Egyszerre sietett és habozott, mintha nem tudná, hová menjen, de azt tudta, mi elől menekül. A legközelebbi kihalt mellékutcába befordult, majd egy parkolóházhoz ért.

Evelin nem állt meg. A sarkon túl, az árnyékban rejtőzve nézte, ahogy Dorian is bemegy Victor után. A magas, sötét épület elnyelte őket. „Most kéne visszafordulni” gondolta Evelin, de nem tudott. Valami azt súgta, ez már nem csak kíváncsiság. Ennek a történetnek ő is részese lett. Halkan, lassan a bejárathoz osont és belesett. A belül a csarnokban a parkoló autók között, egy üres placcon, a két férfi egymással szemben állt. Dorian lassú, biztos léptekkel közeledett a férfi felé.

– Figyelmeztettem, Victor. – A hangja most olyan volt, mint a sötét víz alatti zúgás. Mélyen visszhangzott.

– Azt hittem, elég, ha megszabadulok tőle… – lihegte a férfi. – Nem tudtam, mit csinálok!

– Pontosan ez a baj. Az érme nem játékszer. Nem lehet csak úgy továbbadni. Aki kapcsolatba lép vele, örökre megváltozik.

Dorian még közelebb lépett.

– És ha méltatlan rá – húzta elő az érmét a zsebéből, amely most halvány, kékes fénnyel derengett a tenyerében – , akkor az érme maga ítél.

Victor térdre rogyott. A teste rázkódott, mintha valami láthatatlan erő markolta volna meg a mellkasát. A szeme kidülledt.

– Kérem! – lehelte. – Nem akartam, csak túlélni…

Dorian lehunyta a szemét, mint aki imádkozik, de amit mormolt, az nem ima volt. Szavai egy ismeretlen, ősi nyelven gördültek elő, fémesen, szárazon. Az érme fénye hirtelen felizzott. A fény Victor arcára vetült. A férfi üvölteni akart, de nem jött hang a torkán. Az árnyékok sűrűsödtek körülötte, mintha valami láthatatlan erő szívta volna ki belőle az életet.

A bőre alatt a teste izzani kezdett előbb finoman, aztán vadul. A szövetek egyszerűen eltűntek a csontjai körül, felszívódtak, mintha soha nem is lettek volna. A mellkasa beesett. A karjai elvékonyodtak. Az arca maszk szerűvé torzult. Csak a bőr maradt pergamenszerűen szárazon és repedezetten ráfeszülve a csontvázára. Úgy nézett ki, mint egy frissen előásott múmia.

A teste néma puffanással zuhant hátra, már alig volt benne valami emberi. Csak az üveges, üres tekintete bámult a plafon felé, mintha ott keresné a választ arra, ami történt vele.

Az érme halványan vibrált Dorian kezében, aztán lassan elhalványult, ő pedig visszacsúsztatta a zakója belső zsebébe. Egy pillanatig mozdulatlan maradt, aztán sarkon fordult és elindult, hangtalan léptekkel.

Evelin lassan hátrálni kezdett. Szíve vadul vert, a cipője enyhén megcsúszott a betonon. Csak egy apró koppanás. Dorian felkapta a fejét. A tekintetük találkozott. Egyetlen pillanat. Sötét, dermesztő csend, aztán Evelin futni kezdett.

Gondolatai vadul cikáztak a fejében. Futott, szinte öntudatlanul, csak néha mert hátrapillantani, hogy Dorian követi-e? Körülötte az emberek elsuhanó árnyéka még jobban megrémítette. A cipője sarkainak ütemes koppanása lüktetett fejében. Aztán egyszer csak ott állt zihálva a háztömb előtt ahol a lakása volt. Nem emlékezett rá, hogyan jutott el odáig. Remegő kézzel kotorta elő a kulcsait a kabátzsebéből. A keze nem akart engedelmeskedni, mintha nem is sajátja lenne. Felrohant a lépcsőn. A kulcs nem illeszkedett a zárba, vagy csak ő nem talált bele. Végül halk fémes kattanással az ajtó kinyílt. Szinte beesett a lakásba. Becsapta maga mögött az ajtót, és nekidőlt. A szíve még mindig kalapált. Percekig mozdulni sem mert.

A gondolatok egymást követték a fejében, cikáztak, mint a megvadult darazsak egy zárt üvegben.

– Mi történt? Valóság volt, amit látott? Vagy csak egy elborult képzelet szüleménye? Mihez fog most kezdeni? Mindent látott. Most ő következik? 

Ledobta a kabátját a földre, kilépett a cipőjéből. Mezítláb ment a konyhába. Jóleső érzés volt, ahogy a talpát hűsítette a hideg járólap. A felső szekrényből kivett egy nagy poharat, remegő kézzel a csap alá tartotta.
Egy pohár víz. Aztán még egy. Szinte egy hajtásra. Érezte, ahogy a hideg folyadék végigcsorgott a torkán, le a görcsbe rándult gyomráig. Aztán a feszültség lassan oldódni kezdett. A szíve is lassabban vert már. A légzése mélyült.

A gondolatai még mindig kavarogtak, de a belső zaj, zakatoló zúgás, mintha halkulni kezdett volna. Valóban látta, ahogy Dorian megölte azt a férfit. Nem felejti el azt a pillanatot. Úgy érezte szüksége van valakire, aki meghallgatja, aki nem neveti ki, nem néz rá úgy, mintha megőrült volna. Valakire, aki talán segíthet.

Ki mást is hívhatott volna? Robert és Rose. A legjobb barátai, csak ők maradtak. Más már nem volt akik annyira közleálltak volna hozzá, mint ők.

A telefonjáért nyúlt. A keze még remegett, mikor megnyomta a hívás gombot. Először Robertet hívta.

Tudta, hogy ha valaki segít rendet tenni a fejében, az ő lesz. A telefon hosszú ideig kicsengett. Evelin türelmetlenül, fel és alá járkált a konyhában. Már épp bontotta volna a hívást, amikor végre felvette.

– Na szia, éjszakai bagoly. Minden oké? – Robert hangja nyugodt volt, kicsit álmos, de barátságos.

Evelin nem válaszolt azonnal. A torka kiszáradt, a szavak megakadtak benne. Azt sem tudta, hol kezdje.

– Evelin? – kérdezte Robert kicsit komolyabban. – Jól vagy?

– Nem… nem igazán – suttogta végül. – Valamit láttam. Valami olyat, amit nem kellett volna.

A vonal túlsó végén csend lett. Egy pillanatig csak Evelin szapora légzése hallatszott.

– Hol vagy most?

– Otthon. Bezárkóztam.

– Jó. Hallgass ide – Robert hangja határozottabb lett, racionális gondolkodása átvette az irányítást. – Vegyél egy nagy levegőt. Mondj el mindent, amit csak tudsz. A legapróbb részlet is számít. Semmit se hagyj ki.

Evelin lehunyta a szemét, nekidőlt a falnak és mesélni kezdett. Az érméről. A látogatóról. A galériáról. A parkolóról. Arról, amit látott. És arról, ahogy a test… összeesett. Robert nem szakította félbe, csak akkor szólt megint, amikor Evelin végzett.

– Ez… elég durván hangzik. De hiszek neked – mondta végül. – Holnap délelőtt találkozunk. Elmegyek hozzád. Most ne csinálj semmit, csak hívd fel Rose-t. Rendben?

– Jó – suttogta Evelin.

A hívás megszakadt. Evelin nézte a kijelzőt, majd lehunyta a szemét. A keze még mindig remegett, de legalább most már tudta, mi a következő lépés. Kikereste Rose számát a kontakt listából és indította a hívást. A vonal szinte azonnal kicsengett. Rose mindig is éjszakai típus volt, ilyenkor rendszerint még olvasott vagy sorozatot nézett.

– Helló? – szólt bele energikusan, de amint meghallotta Evelin halk lélegzetét, elkomolyodott. – Evelin? Mi történt?

Evelin próbált beszélni, de először csak egy rekedt sóhaj jött ki a torkán. Rose türelmesen várt.

– Láttam valamit… valami szörnyűt. – A hangja megremegett. – Doriant követtem… és… Rose, ő megölt valakit. Nem akárhogy. A test… az egész úgy nézett ki, mintha… kiszáradt volna. Csak bőr és csont maradt.

Rose a másik oldalon hallgatott. Nem kételkedett. Evelint ismerte annyira, hogy soha nem mondana ilyet, ha nem lenne igaz.

– Hol vagy most?

– Otthon. Roberttel már beszéltem. Azt mondta, ne csináljak semmit, csak hívjalak fel téged.

– Oké. Hallgass ide – Rose hangja tiszta volt és magabiztos. – Most menj be a szobádba, húzd be a sötétítőt, zárd be az ablakokat és kapcsold le a villanyt. A telefonod legyen nálad. Ne nyiss ajtót senkinek. Hamarosan ott vagyok.

– Tényleg eljössz?

– Persze, hogy elmegyek. Ne maradj egyedül.

Evelin bólintott, de nem szólt. A hívás megszakadt. Lassan elindult a szobája felé és lehúzta a redőnyt. A sötétség hirtelen nyomasztóan nehezedett rá, de most mégis megnyugtatóbb volt, mint a világosság.

Alig félóra telt el, Rose szinte kettesével szedte a lépcsőfokokat. Mikor felért megnyomta a csengőt, de nem tudta kivárni és már nyomta a kilincset is. Nagy csodálkozására az ajtó hangtalanul kinyílt.

– Evelin? Hogy lehetsz ennyire könnyelmű, hogy nyitva hagyod az ajtót? – lépett be a lakásba. Mindenütt sötét és csend volt. Rose szíve egyre hevesebben vert, ahogy a sötétben lépdelt. A cipősarkok halk koppanása idegenül visszhangzott a csendben. A konyhában még ott állt egy pohár a mosogató szélén félig vízzel, mintha hirtelen hagyták volna ott.

– Evelin? – szólította újra, most már halkabban, szinte suttogva.

A nappali sarkában álló lámpa halk kattanással felkapcsolódott és fáradt, sárgás fényt vetett a szobára. Semmi rendetlenség, semmi harc nyoma. De a csend túl nagy volt. Túl tökéletes. Rose belépett a hálóba. Az ágy érintetlen, a takaró simán terült el az ágyon. Az ablak zárva, a redőny leengedve. Egyedül volt. Még egyszer körbejárta a lakást, most már gyorsabb léptekkel, egyre fojtogatóbb érzéssel a gyomrában. Elővette a telefonját, hogy újra felhívja Evelint, de a hívás el sem indult. Valami nem stimmelt. Evelin nem volt sehol. De biztos volt benne, hogy nem saját akaratából ment el.

Reggel Evelin mintha mély álomból ébredt volna. A szemhéjai elnehezültek, testére mintha ólom súlyokat láncoltak volna. Fejében tompa, visszhangzó lüktetés zakatolt. A fény vakította, mégis hideg volt. Próbált mozdulni, de karjai erőtlenül csúsztak le maga mellé az ágyra. Csak lassan, kínkeservesen tudott felülni.

Körbenézett. A hely idegen volt, de mégis minden olyan természetesen ismerősnek hatott. Az ágy, amin eddig feküdt, a bejárat melletti falnál volt. A szoba közepén egy masszív, sötét tölgyfaasztal megterítve. Farkaséhesnek érezte magát. Oda támolygott és ivott a narancsléből, megkent egy szelet kenyeret vajjal és dzsemmel, aztán mohón habzsolni kezdte. Az asztal két oldalán egy-egy faragott karosszék volt. Leült az egyikre és körbenézett. A falakat furcsa tárgyak díszítették. Régi maszkok, törzsi pajzsok, rozsdás kardok. Az egyik sarokban egy vitrines szekrény állt, benne különös, régi relikviák: koponyák, kéziratok, csontból faragott amulettek. Szemben egy hatalmas panoráma ablak nyílt. Kezében a narancslével odasétált. Kint a Temze sodródott sötéten, komoran. Minden túl tökéletesen aprólékosan elrendezett volt. A levegőben füstölő és öreg fa illata keveredett. 

Ebben a pillanatban az ajtó halkan megnyikordult. Evelin megdermedt. Tekintetét az ajtó felé fordította. Dorian állt ott. Arcán hideg, kimért mosoly ült, ami inkább volt vészjósló, mint barátságos.

– Jó reggelt, Evelin – mondta nyugodtan, mintha csak egy átlagos napon lépne be a nappaliba.

Evelin szíve újra hevesen dobogni kezdett.

– Ne haragudj a kényelmetlenségért. Tudom, hogy ijesztő lehet, egy idegen helyen ébredni. De hidd el… okkal vagy itt.

Evelin nagyot nyelt, és végül erőt vett magán.

– Hol vagyok? – kérdezte rekedten.

Dorian halványan elmosolyodott, szinte már túlzott nyugalommal.

– A galéria feletti lakásban – felelte.

– Mit tettél velem? – Evelin hangja remegett, de a szemében düh és félelem keveredett.

Dorian közelebb lépett. A mosolya egyetlen pillanatra sem tűnt el az arcáról, mégis volt benne valami dermesztő. A tekintete hideg és áttetsző volt, akár a jég.

– Túlságosan is közel kerültél ahhoz, amit nem érthetsz meg – mondta halkan, tagoltan. – Az érme… nem játékszer. Aki kapcsolatba kerül vele, az többé nem marad ugyanaz az ember.

Evelin szinte csak lehelte a szavakat:

– Megölted azt az embert… Láttam. Láttam, mi történt vele.

Dorian egy pillanatig hallgatott. A mosolya mélyebb lett, mintha élvezné, hogy a félelem egyre nagyobb teret nyer Evelin arcán.

– És azt akarod tudni, hogy miért – mondta végül. – Mert te is keresed az igazságot. Mert nem bírod elviselni a sötét foltokat a világban.
A szavai nyugodtan csengtek, mégis feszültséggel telítve.
– Tudod mit, Evelin? Én választ adhatok neked minden kérdésedre.

Dorian az asztalhoz lépett, és letett a közepére egy fekete mahagóni fadobozt. A mozdulata lassú és kimért volt, mintha egy szertartás része volna. Felnyitotta a fedelét.

A doboz belsejében puha, sötétkék selyemággyal kibélelve, a közepén pedig mozdulatlanul feküdt az érme. De most más volt. A felületén a finom minták szikráztak, apró fénycsíkok futottak végig rajta, mintha a fém valami belső, eleven energiát hordozna. Izzott. Lélegzett. Élt.

Dorian ujjaival gyengéden felemelte és Evelin felé tartotta, tenyerén, mintha egy titkot kínálna fel.

– Ha tényleg tudni akarod, mit jelent ez a világ… – mondta halkan, a tekintete szinte áttüzesedett – akkor csak egy döntés választ el tőle.

Evelin némán bámulta az érmét. A légzése lelassult, a külvilág mintha távolodott volna. Csak az érme fénye lüktetett a szeme előtt, és Dorian hangja visszhangzott a fejében.

– Csak egy döntés, a te döntésed. Fogadd el.

Evelin ajkai megremegtek. A szeme sarkában a félelem és a düh vibrált.

– Mert ha nem fogadom el… akkor én is meghalok? – kérdezte halkan, de a hangja keményen visszhangzott.

Dorian szemében egy árnyalatnyi elismerés villant.

– Ha elfogadod… tiéd a tudás – ajka simogatva, igézően formálta a szavakat. – A világ igazi arca. Amit mások sosem láthatnak.

Az érme izzott a tenyerében, mintha önálló életet élne. Evelin lélegzete elakadt. Valami mély, ősi borzongás suhant át rajta és valami mégis vonzotta.

– De várj – Dorian hangja most halkabb volt, szinte gyengéd. – Hagyok neked időt. Ne dönts elhamarkodottan.

Egy pillanatig még nézte őt, mintha bele akarna látni a gondolataiba, aztán lassan visszacsúsztatta az érmét a dobozba, a fedelét óvatosan lecsukta.

– Nemsokára visszajövök a válaszért – mondta halkan.

Megfordult, majd hangtalanul kisétált a szobából. Az ajtó halkan becsukódott mögötte.

Evelin hosszú másodpercekig mozdulatlanul állt. Tekintete a fekete mahagóni dobozra szegeződött, mintha attól várná a választ. A gondolatai kavargó örvényként húzták magukkal. A józan ész visszatartotta, de valami mély, megmagyarázhatatlan vonzalom mégis a doboz felé sodorta.

Végül közelebb lépett, lassan, szinte nesztelenül, mintha attól félne, valami felébred odabent. Ujjai tétován nyúltak a fedélhez, s mikor felnyitotta, a selyemágyon nyugvó érme tompa fénnyel megcsillant. Egy ideig csak nézte, mintha próbálná megfejteni, mi rejtőzik benne. Aztán óvatosan kinyújtotta a kezét és megérintette.

Semmi. Nem történt semmi. A szíve vadul dobogott, a lélegzete felgyorsult. Hirtelen megfordult, tekintete a kiutat kereste. Úgy érezte magát, mint az egér, aki keresi a kiutat a labirintusból. Menni kellene, menekülni amíg nem késő. Odament az ajtóhoz, megpróbálta lenyomni a kilincset. Zárva volt. A fém ridegen ellenállt. Dorian bezárta. Egyetlen gondolat járt a fejében, csapdába esett.

Nem volt sehol más kijárat. Az ablakon át az emeletről nem tudott volna kijutni. Evelin a vitrinhez lépett, hátha talál benne valamit. Egy kulcsot, egy szerszámot, bármit, ami segíthet. A polcokon régies tárgyak sorakoztak. Fényképek, réz díszek, egy ódon zsebóra. Kulcsot nem látott köztük. Lábujjhegyre állt, végigtapogatta a szekrény poros tetejét, de semmi. Egy utolsó mozdulattal benézett mögé is és ekkor látta meg a falon, a kis, alig észrevehető kapcsolót. Tétován nyúlt felé. A szíve ismét gyorsabban vert, ujjai remegtek, ahogy megnyomta a gombot.

Egy halk kattanás hallatszott, majd a vitrin lassan, nyikorgó hanggal elfordult a tengelye mentén, mint egy titkos ajtó. Evelin döbbenten hátrált egy lépést. A mögötte nyíló sötét üregből hűvös levegő áradt. Egy keskeny lépcsősor vezetett lefelé, a mélybe.

Nem volt más választása. Egy pillanatig habozott, majd mielőtt elindult volna lefelé, még egyszer visszanézett az asztalon heverő mahagóni dobozra. Valami azt súgta, hogy nem hagyhatja ott. Visszament érte, majd habozás nélkül a zsebébe csúsztatta. Aztán mély levegőt vett és reszkető térdekkel megindult lefelé a keskeny lépcsőn. Minden lépésnél nyikorgott a fapalló, a falak mentén pislákoló fények játszottak az árnyékával. A sötét egyre mélyebbre húzta, mintha maga a föld nyelte volna el.

Mikor leért a lépcsőn, megdermedt egy pillanatra. A háta mögött halk nyikorgással zárult vissza a bejárat és a vitrin súlyos döccenéssel a helyére fordult. Most már biztos volt benne, csapdába esett.

A helyiség, ahová jutott, kicsi volt, ablaktalan, de jól berendezett. A mennyezetről egyetlen lámpa szórta halvány, sárgás fényét, amitől a sarkokban hosszú árnyak húzódtak. A levegő meglepően friss volt. Csak ekkor vette észre, hogy a fal és a mennyezet találkozásánál egy szellőzőnyílás bújt meg, rajta egy finom roletta rezdült meg a légmozgástól.

A szemközti falnál egy masszív, zárt fém szekrény állt. Mellette két lap monitor, alattuk kapcsolók és gombok sorakoztak. Előtte egy íróasztal, kényelmes görgős székkel. Az egész helyiség inkább emlékeztetett egy titkos megfigyelőállomásra, mint egy szobára. Evelin szíve egyre hevesebben vert. Csak egyetlen kijárat volt a helyiségből, az amelyen keresztül lejött. Közelebb lépett a monitorokhoz és habozva megnyomott egy gombot. A képernyők halk kattanással feléledtek. Az első monitoron az emeleti szoba jelent meg. Minden pontosan úgy volt, ahogy hagyta. A második monitor a galéria terét mutatta. Üres volt. A festmények sápadt színei a kamerakép zöldes árnyalatában kísértetiesen remegtek. Dorian sehol.

Evelin hátrahőkölt egy pillanatra. Ez a hely nem menedék volt, hanem rejtekhely.  A lejárat mellett is volt egy háromállású kapcsoló, apró, rézkeretes táblán fölé gravírozva: Lezárás, Felsőszoba, Galéria. Evelin tétován nézte egy pillanatig, majd lassan elfordította. Valami tompán, fémesen kattant a falak mögött. Érezte, ahogy megfeszül a gyomra, ez a hang olyan véglegesnek tűnt. Mintha egy zár visszafordíthatatlanul a helyére csúszott volna. Mostantól csak ő tudta kinyitni az ajtót belülről.

Rose és Robert egy csendes kávéház teraszán ültek, a délutáni nap melegen sütött a kovácsoltvas asztalukra. Rose hajszálpontosan elmesélte, mi történt előző este. Hangjából izgatottság és aggodalom sugárzott.

– Mire odaértem Evelin lakásához, az ajtó nyitva volt – mondta és ösztönösen megmarkolta a kávéscsészét. – Minden ott volt, a kabátja, a táskája, de ő nem volt sehol. A villany égett, és az asztalon egy félig kitöltött pohár víz. Nem úgy nézett ki, mint aki elment volna otthonról.

Robert homlokát ráncolva hallgatta.
– Biztos megnézted a fürdőt? Minden helyiséget átkutattál?

– Mindenhol kerestem. A mobilja nem volt sehol, de nem is volt elérhető. Szerintem Dorian elvitte. Elrabolta. Vagy még rosszabb.

Robert elkomorodott. A szél meglengette a szalvétát az asztalon.

– Ha így van, akkor nincs sok időnk – mondta halkan. – El kell mennünk a rendőrségre, de ők még ennyi idő után úgysem keresnék. Vagy, talán pontosan oda… Dorianhoz, a galériába. Ez lesz a legjobb. Találkozzunk délután hétkor a galériánál.

Rose biccentett, de tekintete elrévedt egy pillanatra. Mintha valami rossz előérzet árnyéka suhant volna át rajta.

– Ha Dorian tényleg ott lesz… – kezdte halkan.

– Akkor vigyáznunk kell – vágott közbe Robert komolyan. – És nem árt, ha egyikünk sem marad egyedül.

– Ott találkozunk – mondta Rose és határozottan letette a csészéjét az asztalra.

Már késő délután volt, amikor Dorian visszaérkezett. Határozott mozdulattal nyitotta ki a szoba ajtaját, belépett és körbenézett. A szoba üres volt. Egy pillanatig mozdulatlanul állt, mintha a csendből próbálna kiolvasni valamit.

– Hol lehetsz, Evelin? – mormolta.

A tekintete megakadt az asztalon, a mahagóni doboz eltűnt. Szinte láthatatlanul megrándult az arca, majd lassú, kimért léptekkel a vitrines szekrényhez ment. Benyúlt mögé, megnyomta a rejtett kapcsolót. Halk kattanás hallatszott, de a szekrény nem mozdult.

Egy hosszú másodpercig néma csönd következett. Aztán Dorian elismerően elmosolyodott.

– Rendben, Evelin… ez ügyes húzás volt. Akkor így játszunk.

Megfordult és hangtalanul kisétált a szobából. A galéria felé vette az irányt. A nap már alacsonyan járt.

Először Rose lépett be a galériába, Robert pedig szorosan követte, tekintete éberen pásztázta a helyiséget. A galériában csend honolt, a falakon függő képek sápadt árnyékot vetettek a fakuló délutáni fényben. Dorian háttal állt az ajtónak, mozdulatlanul, mintha már régóta ott várakozna. Ahogy meghallotta a lépteket, lassan megszólalt, hangja halk volt, de tisztán csengett.

– Már vártam önöket.

Lassan megfordult, arca nyugodt, de a tekintete hidegen villant meg. Rajtuk kívül senki nem volt a teremben. A feszültség szinte tapinthatóvá vált.

– Akkor pontosan tudja, miért jöttünk – szólalt meg Rose, hangja kemény és határozott volt.

– Mindent tudunk a kis játékairól. Tegnap este Evelin elmondta az igazat. A gyilkosságokról… és az érméről is. Sokat mesélt magáról – tette hozzá, miközben egy lépéssel közelebb ment.

Dorian arcán nem látszott meglepetés, csak egy halk, szinte sajnálkozó mosoly futott végig a szája szélén. Karjait lassan keresztbe fonta mellkasa előtt és néhány másodpercig némán figyelte őket.

– Tehát tisztában vannak vele, hogy az életükkel játszanak – felelte végül. – Még nem késő. Most még… meggondolhatják magukat.

– Hol van Evelin? – kérdezte szigorúan Robert, egy lépéssel közelebb lépve. A hangja nem remegett, de a feszültség ott vibrált benne, akár egy megfeszített íj idege.

Dorian nem válaszolt azonnal. Lassan végigmérte Robertet, aztán Rose-ra nézett, mintha mérlegelne valamit.

– Evelin… – ismételte elgondolkodva a nevet. – Ő most éppen döntést hoz. Olyan döntést, amit maguk már nem tudnak befolyásolni. Csak remélhetik, hogy jól választ.

Rose szeme összeszűkült. – Ne beszéljen mellé, Dorian. Tudjuk, hogy mit tett.

– Figyelmeztettem magukat – mondta Dorian higgadtan, a hangja jeges nyugalmat sugárzott. – Aki a mélyre néz, ne csodálkozzon, ha magával rántja az örvény.

– Ne játszadozzon velünk! – csattant fel Robert. – Nem vagyunk bábok a gyűjteményében. Mondja meg azonnal, vagy hívom a rendőrséget.

Dorian elnevette magát, halkan, de a nevetésében volt valami nyugtalanító. – A rendőrség? Maga szerint az segítene? Nem értik, hogy amit tudnak, az már önmagában is veszélyes? Az érme hatalma nem engedi el azokat, akik egyszer megérintették. Evelin… – egy pillanatra elkomorult – talán már túl van a visszaúton.

– Maga őrült – sziszegte Rose. – De mi megtaláljuk őt. És akkor vége lesz ennek az egésznek.

– Akkor siessenek – mondta Dorian hidegen. – Mert ha túl későn érnek oda, a lány már nem lesz az, akire emlékeznek.

Robert dühösen előrelépett, de Rose a karjába kapaszkodott.

– Ne. Pont ezt akarja – suttogta. – A haraggal ő irányít.

Dorian állta a pillantásukat. A maszk lehullni látszott róla, és valami sötét, emberfeletti villant át a tekintetén.

– A játszma elindult. Most már csak egy kérdés marad. Ki marad talpon a végén?

Aztán csend lett. Olyan sűrű, hogy hallani lehetett a galéria ódon falai között visszhangzó lélegzeteket.

Evelin mozdulatlanul ült a székben, a szeme tágra nyílt, ahogy figyelte a monitorokat. Az egyik képernyőn Dorian állt a galéria közepén, háttal az ajtónak. Nem messze tőle Rose és Robert jelentek meg, ahogy beléptek. Evelin ösztönösen előrehajolt, mintha közelebb kerülhetne hozzájuk.

Nem hallotta, mit mondanak, de a gesztusok, az arcok feszültsége, a testtartásuk mindent elárult. Rose mereven állt, az állát kihívóan emelte, Robert pedig előre hajolt, az ökle megfeszült az oldala mellett. Evelin látta, ahogy Dorian először elmosolyodik, aztán lassan elkomorul. Ezt az arckifejezést már jól ismerte. A jéghideg nyugalom, ami mindig vihart hozott magával.

– Ne… ne vitatkozzatok vele – suttogta magának. A szíve hevesen vert, a tenyere izzadt lett. Tudta, hogy veszélyben vannak. Dorian ilyenkor elveszti az önkontrollt. Ő már látta, mire képes.

Egy pillanatra megmozdult, hátra nézett a szoba sarkába, ahol a lépcső kezdődött. Az ajtó zárva volt, a kulcs pedig az ő kezében. Most talán nem maradhat tovább tétlen. Meg kellett találnia a módját, hogy közbelépjen. Csak az volt a kérdés, vajon elég lesz-e az, amit tud. Zsebéből óvatosan kivette a mahagóni dobozt és felnyitotta. Az érme ott lapult a belsejében. Evelin csak nézte, de még mindig nem tudta eldönteni, mitévő legyen. Aztán a képernyőre meredt. A bőre szinte égett ott, ahol hozzáért a fémpénzhez. Valami suttogott a fejében. Mintha az érme hívta volna.

Most kell döntenie. Most vagy soha. Ha meg akarja menteni őket, és saját magát is, lépnie kell.

Közben a galériában elszabadult a pokol. Robert ökölbe szorított kézzel lépett előre. Arca kipirult az indulattól, a szeme villámokat szórt.

– Kérdeztem valamit, Dorian! Válaszoljon, vagy istenemre esküszöm… – mordult rá, majd közelebb lépett. 

Dorian karba font kézzel állt, szemében gyilkos fény villant. Arcáról lehervadt a mosoly. Aztán lassan ő is tett egy lépést, és közvetlenül Robert elé állt.

– Még egy szó, és már nincs visszaút. Már nem lesz több választásuk – sziszegte.

Robert nem bírta tovább. Ökle elindult előre, Dorian azonban gyorsabb volt. Egyetlen mozdulattal kitért, a könyökével pedig Robert gyomrába vágott. A férfi megtántorodott, majd fuldokolva a földre rogyott. Rose sikoltott és odarohant hozzá. Dorian egy kézmozdulttal félresöpörte, és a lány több méterre ért földet. A másik kezével megmarkolta Robert torkát és lassan felemelte. A fiú szeme kidülledt, tátogva kapkodott levegő után. Kezével próbálta lefejteni nyakáról Dorian ujjait, de hasztalanul. A szorítás egyre erősödött, már hallani lehetett a csontok ropogását. Robert arca ellilult, a szeme bevérzett. Végül teste elernyedt, aztán már nem mozdult többé. Amikor Dorian elengedte, tompa puffanással terült el a padlón, mint egy zsák. Ekkorra sikerült Rose-nak feltápászkodni. 

– Te gyilkos! – üvöltötte izzó szemekkel és neki rontott a férfinak.

Dorian megvetően nézett rá, mintha csak egy szemtelen legyet akarna elhessegetni. Rose dühétől vezérelve ököllel ütötte, ahol csak érte, de a férfi teste meg se rezzent.

Dorian egyetlen mozdulattal elkapta a csuklóját, majd elfordította. Rose karjában a csont élesen reccsent. Fájdalmasan felkiáltott, és térdre rogyott előtte.

– Hős akarsz lenni? – kérdezte Dorian ridegen. – Akkor hősként is végzed.

Felemelte a kezét, hogy lesújtson.

De ekkor egy különös hang töltötte be a teret. Fémes kattanás. Valahonnan a falak mögül.

Dorian megdermedt. Egy pillanatig mozdulatlan maradt, majd a tekintete a galéria egyik sarka felé fordult, ahol lassan elcsúszott az egyik vitrin és egy keskeny ajtó nyílt ki.

A nyílásban ott állt Evelin. A kezében az érme. A tekintete hideg volt és határozott.

– Elég volt, Dorian. Vége van.

A férfi tekintete az érmére, majd Evelinre szegeződött. – Mit akarsz most tenni vele? Már elkezdődött. Te vetted el.

– És én döntök róla, hogy ki fog meghalni – vágta rá Evelin. 

A szimbólumok megcsillantak a fényben. Dorian hirtelen ellökte Rose-t, aki zihálva hátrálva esett a földre. Evelin lassan előre lépett.

– Tedd le! – sziszegte Dorian. – Nem tudod, mit csinálsz!

– De. Most már pontosan tudom – mondta Evelin, a kezét magasba emelve tartotta az érmét. – És véget vetek ennek.

Valami megváltozott a levegőben. Az árnyékok megrezdültek, a galéria falai enyhén megremegtek. Az érme felizzott, fénye szinte vakítóan lobbant fel, mintha belülről tűz gyúlt volna benne. A levegő sistergett körülötte, Evelin haja és ruhája meglebbent, mintha láthatatlan erők emelték volna fel. A szavak, amiket mormolt, mélyről jöttek. Nem tanulta őket, mégis pontosan tudta, hogyan kell kimondani. Mintha valaki vagy valami belülről súgta volna a sorokat.

Dorian hátrált egy lépést, arcán először döbbenet, majd valami sötét felismerés suhant át.

– Hagyd abba! – harsogta mély, megremegő hangon. – Engem nem ölhetsz meg!

Evelin tekintete izzott, a hangja éles volt és könyörtelen.

– Mi akadályoz meg benne?

Dorian megállt, a szavai most halkan csengtek, mégis súlyosabbak voltak, mint eddig bármikor.

– Mert te vagy… a lányom.

A csend dermesztővé vált. Evelin keze megremegett, de nem eresztette az érmét.

– Azért tudsz mindent – folytatta Dorian, már-már könyörgő hangon –, mert a tudást én adtam neked. Akár elfogadod, akár nem, olyan vagy, mint én. Ott vagyok benned. A véredben. A hangodban. A gondolataidban.

Evelin egy pillanatra megingott. A lába alatt megremegett a padló, vagy talán csak ő érezte úgy. A múltja, az egész eddigi élete egycsapásra eltűnt.

– Hazudsz – sziszegte, de már nem volt benne teljes bizonyosság. – Az anyám meghalt, amikor megszülettem.

Dorian bólintott. – Én hagytam magára. De a te utad mindig követtem, és messziről támogattam. Azért vettelek magamhoz ide, a galériába is, hogy támogassalak. Hogy végül megértsd.

Evelin szorosan markolta még egy pillanatig az érmét, aztán lassan leengedte a kezét. A fény kialudt, mintha sosem lett volna.

– Evelin! – sikoltott ekkor Rose csodálkozó, rekedt hangon.

Evelin felkapta a fejét és odarohant. Letérdelt a lány mellé, aki összegörnyedve feküdt még mindig a padlón.

– Jól vagy? – kérdezte rémülten, majd átfogta a vállát.

– Igen… – bólintott Rose lassan. – Nézd…

A hangja halk volt, de annál határozottabb, ahogy remegő kézzel a terem túlsó sarka felé mutatott. Evelin odafordult.

Dorian már nem volt ott.

Semmi nyom nem maradt utána. Mintha feloldódott volna a levegőben, vagy soha nem is létezett igazán.

Evelin felállt, tekintete a sötét sarkot kutatta, de csak az üres falakat látta.

– Elment – mondta halkan, szinte magának és a tekintete elsötétült.

Rose megkönnyebbülten sóhajtott, majd hirtelen nevetve ölelte át Evelint. – Vége van, ugye? – suttogta.

Evelin bólintott és magához szorította őt. A karjai a lány köré fonódtak, csak ölelte szorosan, erősebben, mint kellett volna.

– Óvatosan, mert megfojtasz – próbált nevetni Rose, de a hangja bizonytalanul csengett.

Evelin nem válaszolt. Csak szorította. Egyre szorosabban.

Az érme a tenyerében volt és a sötét szimbólumok fojtott fénnyel csillantak fel a felületén. Mintha újra életre keltek volna.

Rose arcán a mosoly rémületbe fordult. Kezei Evelin vállára tapadtak, próbált eltolni magától, de nem tudott szabadulni a szorításból.

– Evelin… kérlek…

A mozdulatai elgyengültek. A szemében döbbenet és fájdalom tükröződött. A következő pillanatban éles, reccsenő hang hasította ketté a csendet, ahogy Rose gerince elroppant. A lány teste élettelenül ernyedt el, mint egy marionett bábu. Evelin lassan elengedte.

Rose hangtalanul csúszott ki a karjai közül és csendben, mozdulatlanul terült el a padlón.

Az érme fénye kialudt.

Evelin csak állt fölötte, a tenyerében a súlyos, érmével. Mintha egy új korszak kezdődött volna.

– Apa és lánya. Egy vér, egy hang és egy gondolat – suttogta Evelin csendesen, miközben az érmét nézte.

Hangja nem remegett. Nem volt benne sem bánat, sem megbánás, csak egyfajta nyugodt felismerés. Mintha valami, ami eddig széttöredezett benne, most végre ismét összeállt. A padlón Rose teste mozdulatlanul feküdt, de Evelin már nem nézett rá. Némán magára vette a kabátját, még egyszer végigsimított az érmén, aztán zsebre vágta. Határozottan elindult kifelé, és kilépett a galéria ajtaján. Könnyed léptekkel leszaladt a lépcsőn.

Az utcán hűvös szél fogadta. Az alkony lassan leszállt, a lámpák tompa fénye megcsillant a nedves kövön. A túloldalon, egy árnyékos kapualjban valaki állt és várta. Mosolyogva nézett rá, a megszokott kifogástalan külsejével, kétoldalt őszes halántékkal, acélos tekintettel. Evelin megállt egy pillanatra, majd visszamosolygott. Aztán elindultak együtt a Temze partján, hangtalanul, mintha egy régi, elfeledett dallam ütemére lépnének. A város fényei lassan elhalványultak mögöttük, csak a folyó sötét víztükre kísérte őket. A köd egyre sűrűbben gomolygott körülöttük, mintha el akarná rejteni őket a világ elől. Néhány perc múlva már csak árnyak voltak a párában. Aztán eltűntek, mintha sosem lettek volna ott.